„Át akarom adni a cég irányítását, vezetését! Élni akarok, szórakozni! Elegem van! Befejezem, kész, vége! Átadom a céget!”

Gyakran fogalmazódik meg ilyen és ehhez hasonló kívánság, vágyakozás.

De az esetek többségében nem túl gyakran találkoztam valódi akarással, csak vágyakkal, elképzelésekkel.

Még néhány mondat és be is fejezhetném ezt a bejegyzést, mert olyan roppant egyszerű a képlet. De nem akarok poén gyilkos lenni (…vagy mégis? 😊 )
Menjünk sorba.

Adva van egy cég vezetője/tulajdonosa, aki azt hangoztatja, mondja, folyamatosan panaszkodva, hogy átadná a cégét, egy megbízott menedzsernek, vagy a rokonnak, vagy új tulajdonosnak, vagy akárkinek és ebben a váltásban kéri segítségemet.
János 20 éve kezdte el vállalkozását, ráérezve az IT szolgáltatások jövőjére. Mára szinte magától megy a cég, stabil-állandó megbízók, továbbá átlagosan a havonta érkező 2-6 új, kisebb és közepes megbízások már a teljesítési határokat feszegetik. Nagyon jól meg van a cég. Bővíteni, fejleszteni is lehetne, de a jelenlegi munkaerőhiány óvatosságra inti Jánost. És persze ott van a 20 év, a 365 x 20 év minden egyes napjának lenyomata. Tökéletesen megértem, hogy elege van, hogy mást akar – pihenni, élvezni az életet, szórakozni. 19 évesen kezdte, ma 39 éves.
A váltást kialakítása és levezetése lenne a közös feladatunk. A megbízásom erre szól.

Mivel nem első alkalommal találkozom ilyen helyzettel, azt szeretném elérni nála, hogy alaposan gondolja át: – mit fog tenni, nap, mint nap, amikor már nem kell bejárnia jelenlegi munkahelyére? Lenéző mosollyal legyint és úgy mondja: „Óóó, ugyan! Bőven lesz mit csinálnom. Lehet, hogy utazni fogok, meg kirándulni, lehet, hogy újra megnősülök, az időmbe beleférne még egy gyerek!”
Miközben hallgatom a megfogalmazott (de át nem gondolt vágyakat) egy kérdés vészharangként zúg bennem:
– Elengedni egy olyan helyzetet, amit 20 év alatt megszokott, sikeres, pénzt termel, aminek János alárendelt eddig mindent – a szabadidejétől kezdve a családján át, még a hobbiját is… hogyan? Ezt meg is kérdezem tőle és a fenntartásaimat is elmondom: Szerintem nem fog menni! De azt is megbeszélem Jánossal, hogy nem vagyok tévedhetetlen és én lennék a legboldogabb, ha sikerülne a váltása!
Rövidre fogva: az ilyen típusú váltásoknál (talán) érdemes egy másik függőséget találni. Valamit, amire rákattan az ember! Ez a valami, ne tudatmódosító szer legyen!
János esetére lefordítva: ha János (szerintem) komoly elhatározással lenne, akkor nem fogalmazott volna feltételes módban, és példálózva. Akkor így fogalmazna (pl): El akarok menni, Mexikóba, Cubába, ott látni akarom a…

János elmondása szerint, az elmúlt 20 évben ötször, 4-5 napot volt nyaralni, mert a céget nem hagyhatta itt. Mindig volt valami halaszthatatlan és folyamatban lévő projekt!

Töröltem volna az egész írást, de arra gondoltam, hogy úgy kerek (ámbár lehet, hogy ez nem szokás), hogy azokról a belső hangokról is legyen egy kép a bejegyzésekben (vagy a bejegyzések közepette), ami a tanácsadó – Vízy András belső monológja.
Amit Jánossal kapcsolatban Jánosnak mondtam, azért tettem, mert már néhány alkalommal megtapasztaltam, hogy az egyik függőségünket (szinte) csak egy másik függőségre tudjuk lecserélni. És persze Paul Watzlawicknak is maximálisan igaza van: “Velem sincs minden rendben, veled sincs minden rendben – és ez így van rendben!” De vissza János dilemmájához és a bejegyzésemhez. János képtelen volt elengedni a céget, elengedni azt a működését, amit 20 év alatt megszokott, amiben már nagyon nem érezte jól magát. Fogadkozott, dühöngött, érveket keresett (és talált is magának) pro és kontra – mindig attól függően, hogy pillanatnyi érdeke mit kívánt. Láttam és kísértem a küzdelmét.  Saját magával küzdött, miközben Ő úgy élte meg, hogy a cégéért, az embereiért küzd. De erre őt senki nem kérte fel, és tulajdonképpen mindenkinek kellemetlen volt, míg végül saját magának is kellemetlenné vált.

Tudom, hogy a feladatok nélküli élet mindennapjait értelemmel, szépséggel és örömökkel megtölteni sokkal nehezebb, mint feladatokkal teli értelmetlen életet élni. Ezért fő feladatként ezt találtam Jánosnak. Arra kértem, hogy ha ezt megtalálta, akkor tudjuk folytatni a közösen elkezdett munkát. Megkértem, hogy erre úgy tekintsen, mint egy házifeladatra, ha úgy érzi, hogy meg van, folytatjuk a munkát.

János!!! Várom a hívásod!
…mert a megoldás mindig bennünk van (és talán a hiba is).